Arizonica

Arborétum és Kertészet

Vándorlások keresztútján

Az eléggé köztudott, hogy a Kárpát-medence az utóbbi 2-3000 évben a Hadak Útján, vagyis a nagy népmozgások, népvándorlások útvonalán helyezkedett el. "Huzatos" egy ilyen medence, /részben/ ettől is vált történelmünk olyan viharossá, mint amilyennek ismerjük. Azt viszont már sokkal kevésbé tudjuk, hogy az itteni növénytakaró - mint a globális és azon belül az Eurázsiai alrendszer része - legalább ennyire viharos történéseken ment keresztül, mire ma ismert jellegét és jellemzőit elnyerte. Csak éppen ebben a történéssorban nem ezer években kell mérnünk, hanem- ha csak a legutóbbi, szakaszolható korszakról beszélünk - akkor is legalább 100 ezer évről van szó.

A kályha, ahonnan elindulhatunk, az utolsó jégkorszak. Ez az a kiemelt fontosságú klimatikus és ennek következtében növényevolúciós mérföldkő, amely mai ismert növénytakarónk alapvonalait meghatározta. Persze, gyorsan tegyük hozzá: a maihoz leglényegesebb jellemzőiben már nagyon közel álló földrajzi, domborzati viszonyokkal szoros összefüggésben.

Európa ma ismert legnagyobb hegységei már az utolsó jégkorszak előtt is ugyanott, ugyanilyen elrendeződésben és magassági adataikban is a mait megközelítő jellemzőkkel helyezkedtek el. Ami feltűnő és a növények jégkorszaki túlélését, vándorlási lehetőségeit vagy kihalását meghatározta, az a hegységek nagyjából kelet-nyugati iránya, elrendeződése. Ha ezt összevetjük Észak-Amerikával, ott a nagy hegységek észak-déli irányúak. Alapvető különbség, mert ott akár Guatemaláig, Nicaraguáig "hátrálhattak" a növények a jég és a hideg elől.!

Bezzeg Európában! Itt a korábbi flóra töredéke volt képes átvészelni vagy akár Észak-Afrikába menekülni. Amikor aztán a jég visszahúzódott és megindult a visszarendeződés, a korábbi fajoknak csak - viszonylag - kis hányada volt képes visszatérni: vagy azért, mert egyszerűen kihalt, vagy azért, mert közben megváltoztak a versenyképességi mutatók. A tölgyek például fokozatosan visszajöttek, de például az Abies pinsapo /andalúz jegenyefenyő/ Észak-Afrikába "szakadt" rokonsága a Földközi tenger megemelkedett vízszintje miatt örökre /?/ ott is rekedt. Így járt a - földtörténeti-evulúciótörténeti léptékkel - nem túl rég "önállósult" atlasz cédrus is, amely jóval korábban egyetlen folyamatos areában élt a ma libanoni cédrusként ismert fajjal közös ősükként az egész Mediterráneumban, Kisázsiában. De előbb a jég és a lehűlés, később a melegedéssel járó szárazodás együttesen felszabdalta az egységes élőhelyet, majd önálló fajokká /alfajokká/ alakultak az elkülönült állományok és ma már a törökországiak is közel 1000 kilométerre "távolodtak" a névadó libanoni erdőmaradványoktól.

Amerika sokkal szerencsésebb volt az észak-déli irányú hegyeivel, ezért ott a fajgazdagság irigylésre méltó. Olyan fajok /utódai/ is élnek ott zavarba ejtő sokaságban, melyeknek a kontinensek elszakadása előtti időkből ismert itteni megfelelőit csak fosszíliákból, kihalás utáni, megkövesedett, föld alá került maradványaikból ismerjük.

Lehet, hogy most a globális felmelegedés következtében új helyzet van Európában /is/. Olyan növények északra hatolása várható-valószínűsíthető, illetve már meg is indult, melyek eddigi visszaútját a /viszonylag/ hideg telek illetve a ma is keresztbe terpeszkedő hegységek akadályozták. A beindult folyamatot azonban segíti, hogy a hőmérséklet emelkedésével a visszafelé is terjeszkedők magasabbra hatolva sem pusztulnak már el, másrészt az ember sokszor teljesen tudattalan akcióival is ezt segíti elő.

Amikor a Dalmát tengerparton üdülő honfitársak "szép, karcsú tujákat" látnak és magot szednek, elvetik, a kis utódokat elültetik - azt sem tudják, hogy a Cupressus sempervirens-t hozzák vissza a rómaiak nyomában a Kárpát-medencébe, de ezt teszik. Ugyanígy kerültek be az utóbbi évtizedekben Pinea-fenyők az országba és a véletlen meg a klíma által végrehajtott szelekció létre hozta a nálunk megbízhatóan télálló klónokat, fajtákat. Egyáltalán nem kizárt, hogy ugyanezen /és más/ növények magról történő spontán szaporodása sincs már messze a mi égövünk alatt.

A felgyorsult változások ellehetetlenítik egyes növények itteni életét míg mások számára új lehetőségeket nyitnak meg. A hamisciprusok /Chamaecyparis lawsoniana/ legtöbb fajtája , a nyugati tuja sok fajtája, a nedves magashegységek jegenyefenyői, a közönséges luc a Nyugat-Dunántúlt vagy magasabb hegyeinket kivéve soha nem érezte igazán jól magát nálunk. Ezek ugyanis soha nem voltak itt ökológiai optimumukban és nem is éltek soha a földtörténet során hazai ültetési helyeiken. Ugyanakkor az európai ciprus hidegtűrésre szelektált /olykor spontánul szelektálódott/ fajtái, évtizedek óta nálunk élő példányai, az Észak-Amerikai "Southwest", vagyis a "Vadnyugat" vagy éppen Közép-Ázsia szárazság- és hidegtűrő növényei egyre inkább "elemükben vannak" nálunk. Ezért aztán egyre szebbek, szívósak, kis igényűek és hosszú életűek.

Sokszor szebbek és tartósabbak, mint eredeti élőhelyükön. A Cupressus goveniana var. pigmaea például mai élőhelyén, Kaliforniában a miénkénél jelentősen enyhébb klímában, ugyanakkor szélsőségesen savanyú /pH 3,5!/ homokra szorulva él. A 80-100 éves példányok alig 1,5-3 méteresek /Pygmy Forest/. A fajt felfedező és leíró botanikus ebből kiindulva adta meg a növény nevét /pigmaea = törpe/. De onnan nem túl messze, ugyanazon élőhelyen - és nálunk is! - ez a növény akár 15-25 méteres, termetes fa, mert ott már nem fojtogatja a kénsavnak megfelelő talajsavasság és a tápanyaghiány. Sokszor előfordul, hogy egy növény "őshonosan" egyáltalán nem az ökológiai optimumában él - ma már: más, agresszívebb fajok rossz termőhelyekre szorították vagy a klíma kíméletlen "nyomása" elől menekülve kényszerült erre. A "törpe" ciprus ezért nálunk igazán "otthonos" - és ennek megfelelően meg is hálálja, hogy kiszabadítjuk savas "börtönéből.

Maga a természet - ha megértjük törvényszerűségeit - mutatja meg, mit kell tennünk, hogy összhangban legyünk vele, mint életünk alapjával. Törökország például sok libanoni cédrus állományát védi ma már, és az elsivatagosodás feltartóztatására, visszaerdősítésre is egyre intenzívebben használja ezt a csodálatos fenyőjét. De láthatók náluk reménytelenül kopár, teljesen talaj nélküli karsztok is az alacsonyabb régiókban, ahová Arizona-ciprussal erdősít - sikeresen. Fontosabbnak ítéli ugyanis - abszolút helyesen -, hogy akár távoli helyekről származó egzótákkal, de növénytakarót /és így majdan talajt!/ képezzen, mint azt, hogy oda is "őshonost" telepítsen, ahol az valószínűleg már nem lenne képes megélni. Finnország is jelentős ültetvényeket hozott létre Abies lasiocarpa-ból, ebből a gyönyörű, amerikai magashegységi jegenyefenyőből, amely náluk is csodaszép: nem gondolható józan ésszel, hogy ezzel "elárulták" volna hazájuk "finnségét". Új-Zélandon vannak a legnagyobb és legszebb Pinus radiata erdőségei: a kaliforniai faj ott új otthonra lelt.

Ha a magyar Alföldön is megjelennének a cédrus és cipruserdők - parlagfű-tengerek helyett! -, jobban szolgálnánk a hazát, mintha azt erőltetjük /azt se túl nagy intenzitással…/, ami valamikor volt, de a jövőbe nézve sehol sem látszanak a megvalósíthatóság reális feltételei. Ha a magyar kertekben és magyar tájban polgárjogot nyernek a világ szubmediterrán és félsivatagi övezeteinek nálunk is szép és hosszú életű növényei, jobb magyarok leszünk, mintha a ma már feltételek nélkülit "álmodjuk" és ennek sikertelenségén kesergünk. Ne arról legyen felismerhető a magyar kert, hogy szembe megy klímával, evolúcióval, természettel, a józan ésszel és gazdasági korlátainkkal, hanem arról, hogy a szükségből - klímaromlás, természeti és gazdasági erőforrások szűkössége - erényt kovácsol.

Ez azt jelenti, hogy ökológiailag "korrekt", gazdaságosan fenntartható és esztétikailag színvonalas.

Ha ilyen, akkor az is kizárt, hogy "tájidegennek" lehessen titulálni a hozzá használt növényeket, származzanak azok a világ bármely tájáról.