Arizonica

Arborétum és Kertészet

Őshonos kontra egzóta

A magyarországi római kori építészeti emlékek sajátos szemszögből is nézhetők. Mondjuk az aquincumi romterületen vagy Tác-Gorsium feltárt épületalapjai között sétálva ültetett fenyőféléket láthatunk, melyek többsége kúpos vagy henger alakú, pikkelylevelű örökzöld. Ha azonosítani próbáljuk őket, kiderül, hogy döntő részben nyugati tuja (Thuja occidentalis) fajták, Észak-amerikai származásúak. A világon semmi közük a Római Birodalomhoz. Miért is kerültek akkor ide?

Ha egy középkorban játszódó filmben a főszereplő csuklóján megcsillan a karóra, a filmkritikusok felhördülnek és - ha észreveszi - a laikus néző is gagyinak minősíti a gyatra korhűséget. A nyugati tuja, amely a párás Keleti Part, az Appalache hegység növénye és a rómaiak idejében még csak nem is sejtette, hogy egyszer majd Európába is átkerül, ugyanolyan végzetes stílustörés egy Ízisz-szentély vagy római katonai tábor közelében, mint a karóra lenne Robin Hood kezén. Gyötrelmesen forró nyaraink következtében pusztulása is elkezdődött. Jellemző módon azonban ez nemcsak a látogatókat - akik többségének fogalma sincs a növények származásáról és igényeiről -, hanem azokat sem zavarta (zavarja), akik feltárták, karbantartják, üzemeltetik a régészeti leleteket. Pedig tudható (lenne), hogy a rómaiak minden bizonnyal hoztak magukkal és ültettek európai karcsú ciprust (Cupressus sempervirens), fügét (Ficus carica), gránátalmát (Punica granatum). Tudható, mert bár ezek fosszilis leletei nem kerültek elő (eddig), kizárt, hogy akiket a hivatali vagy katonai szolgálat messze szólított az Appennin-félszigettől, csak építményeikben akartak "otthonos" miliőt teremteni, és nem próbálkoztak kertekben, fasorokban is megjeleníteni ugyanazt, ha egyszer - és ez a fontos, ez a döntő! - a klíma ezt lehetővé is tette! Ugyanúgy, mint manapság! És ugyanúgy, mint a szőlő megtelepítését, amelyről írásos emlékek is rögzítik, hogy a rómaiak óta művelik a Kárpát-medencében.

Egyedül a mohácsi csata helyszínén diadalmaskodott - ott sem könnyen - a tudás és a stílusegység: libanoni cédrusokat is ültettek a csatamező emlékhelyein, utalva Törökország (nálunk is vígan megélő) csodaszép cédrusaira, melyek a - mindkét nemzethez tartozó - hősök előtti méltóságteljes tisztelet megjelenítésére is tökéletesen alkalmasak.

Különösen az utóbbi két évtizedben erősödött fel Magyarországon az a hivatalos (hivatalnoki?) szemlélet, hogy előnyben kell részesíteni az "őshonos" fafajokat. Tilalmas ma már például a balkáni származású feketefenyő (Pinus nigra) erdészeti felhasználása, lévén nálunk "idegen", sőt "tájidegen", viszont előnyt élvez, telepítésre szorgalmazott a kocsányos tölgy (Quercus robur), lévén "őshonos".

Magyarország mai területén összesen három fenyőféle (vagy két és fél …) tekinthető olyannak, amely már legalább 1000 éve is élt itt ( ennyi idő a meglehetősen szubjektíven kiválasztott minimum az "őshonossá" nyilvánításhoz. A közönséges tiszafa (Taxus baccata), a közönséges boróka (Juniperus communis) holtbiztos, a "két és feledik", mert csak valószínűsített, az erdei fenyő (Pinus sylvestris). Az első kettő alkalmatlan erdősítésre, a harmadik meg bizonytalan… Csak még egy kicsit kell túlhajtani a "hazafias" gondolkodást és gyakorlatilag kizárólag lombhullató erdőink lehet/né/nek…

A kertészetileg hasznosított fajoknál nem ennyire mereven, de szintén találkozni ezzel az ökológiait politikai-ideológiaira cserélő gondolkodásmóddal. De hallatlan (szinte mulatságos vagy tragikomikus) következetlenséggel. Mert ugye kell-e "magyarabb" virág, mint a tanyaablakokban díszlő piros muskátli? Nem baj, hogy Dél-Afrika küldötte nálunk?

A hazai (és európai) száraz puszták és sziklagyepek kövirózsáit, varjúhájait senki sem érzi "idegennek", de a hasonló adottságú, Kis-ázsiai, Közép-ázsiai vagy Észak-amerikai területek cédrusait, gyönyörű borókáit, ciprusait, csikófarkait, jeneszterét, jukkáit, nálunk is télállónak bizonyult kaktuszait már akadnak, akik - ha tehetnék - kitiltanák a magyar kertekből. Viszont szavuk nincs ahhoz, hogy a budapesti Nagykörút szívós ostorfái Észak-amerikaiak, az Alföld muskátlis tanyái elé a Kárpátok bérceiről szenvedni hozott lucfenyőket ültetnek és kopasztanak fel. Nem tiltakoznak a miatt sem, hogy az alföldi települések parkjaiban, kertjeiben ezrével ültetik, szenvedtetik Oregon hamisciprusait és a már említett nyugati tujákat (majd pusztulásukat követően ugyanazzal pótolják, tetézve a pazarlást). Ezek a növények abban a környezetben valóban tájidegenek, de ami ennél sokkal tragikusabb, ökológiai igényeiket tekintve abszolút nem idevalók: sok vizet, sok párát igényelnek, legalább semleges vagy savanyú, tápanyagban gazdag talajra áhítoznak - hiába. Talán csak nem azért nem "üldözik" ezeket, mert fogalmuk sincs róla, hogy semmi közük nemcsak Magyarországhoz, de még Európához sem? És egyébként is: szegénységi bizonyítvány, hogy nálunk minden olyan fenyőféle, amelynek pikkelylevelei vannak, az "tuja", legyen akár valóban az, vagy valódi ciprus, hamisciprus, boróka, gyantás ciprus…

Miért pont 1000 év az őshonosság határpontja az időben? Hát mert… csak. És akkor miért nem fér bele az európai ciprus a római idők közel 2000 évével? Mert a birodalom bukása után (valószínűleg) senki nem ültette egészen a legújabb kor utóbbi 100 évéig? És akkor hogyan "férnek bele" a tölgyek, amelyek - bizonyítottan - 100 ezer évekig éltek a Kárpát-medencében (is) a legutóbbi jégkorszakig, majd a jég és a hideg elől több-tízezer évre délre "hátráltak", végül a jég visszahúzódása után 8 - 9 ezer éve "jöttek vissza"? Nem kellene észrevenni (Dehogynem!), hogy a klíma és az evolúció nem 1000 éves léptékekkel dolgozik, s emiatt mennyire önkényes és szubjektív minden, ami az őshonos - egzóta felosztás körül zajlik? Valójában két dolog kellene, hogy vezéreljen minket az erdészet és a kertészeti felhasználás ügyeiben: a (pillanatnyilag csak) másutt élő fajok ökológiai igényeit a mi mostani viszonyaink ki tudják-e elégíteni, és nem fenyeget-e az úgynevezett "özönfaj" jelenség (a természetbe kivadulva, túlszaporodva, esetleg itt élőkkel hibridizálódva megoldhatatlan problémákat, gazdasági és / vagy ökológiai károkat okozhat).

Ipolytarnóc világhíres földtörténeti leletei szerint sokmillió évvel ezelőtt itt trópusi klímában ősfenyők, hatalmas páfrányfák éltek. "Őshonosak". Bükkábrány lignitbányájából a mocsárciprus (Taxodium distichum) őseinek hatalmas törzsmaradványai kerültek elő - miután néhány millió évet töltöttek a föld alatt. "Őshonosak". Tökéletes összhangban voltak saját koruk ökológiai feltételeivel, majd - a feltételek változása - vándorlásra, változásra vagy kihalásra kényszerítette őket. Ez a folyamat a mai növénytakaró - mint a világot átfogó, globális rendszer - változásaiban, alakulásában is tetten érhető, és egy pillanatra sem szünetel. A régi földtörténeti korokhoz képest viszont nagy különbség, hogy napjainkban az ember - ugyancsak globális - tevékenysége közvetlenül (az erdőirtás, a génmanipuláció, a "kultúrnövények" tömeges nemesítése, szelekciója és termesztése révén) és közvetetten (a klíma befolyásolásával) is egyre nagyobb mértékben "belepiszkál" a természeti folyamatokba. A növényvilág, mint egységes, bonyolult rendszer, nem ismer "vad" és "kultúrnövényt", "gyomot" és "dísznövényt", "őshonost" és "egzótát". Ez a működő, élő rendszer a szerint "értékel", hogy egy növény a folyton változó feltételekhez mennyire képes adaptálódni. Ez az "értékelés" kíméletlen: ha egyszer felszámoltuk a Tisza sokmegyényi árterületét, akkor ezzel - és további beavatkozásokkal - jelentősen gyengítettük például a kocsányos tölgy életesélyeit az Alföld nagy területein - hiába voltak a Tisza szabályozása előtt szép galériaerdők belőle. De ha már így esett, és nem akarjuk a Tiszától elvett termőterületeket, a települések lakóterületeit újra időszakos elárasztásnak kitenni, akkor a sokkal szárazabb körülmények között kell megtalálnunk azokat az erdészetileg, kertészetileg alkalmas fajokat és fajtákat, amelyek nem engedik a fél hazát sivataggá válni - akár régóta itt élnek, akár máshonnan "honosítjuk" őket.

Egész Európa, benne a mai Magyarország területe ma már olyan mértékben kultúrtáj, hogy a máig fennmaradt, többé-kevésbé érintetlen növényrezervátumok, társulások védett (nem eléggé!) foltjainak kivételével nincs értelme az őshonos-egzóta megkülönböztetésnek (főleg nem ellentét-párként!) A globális klímaromlás következtében Magyarországon is folyamatosan jelennek meg dél felől eddig itt nem élt (legalábbis az utóbbi évezredekben nem) állat-, gomba- és növényfajok. Ugyanakkor régóta itt élő növényfajok visszaszorulása is elkezdődött. Ebben nem maga a folyamat, hanem (evolúciós léptékkel) riasztó sebessége ad okot aggodalomra. De még inkább arra, hogy az isten szerelmére, hagyjuk már a gondolkodást béklyóba verő "elméleteket", legendákat és ideológiákat, s nézzünk végre szembe saját szerepünkkel, annak következményeivel, a megnyíló új lehetőségekkel és a változtatás kényszerével!